Egy kört futok. Akárcsak bárki más. Egy kört, amiből nincs kiút. A többiek is ezt a kört futják. Ők azt mondják, hogy relatíve jó, és minden csak a hozzáálláson múlik. Én nem vagyok bölcs, nem is törekszek rá, ezért lehetek olyan hülye, hogy mindent úgy látok, ahogy.
Talán hatalmasat tévedek, talán elvesztem a semmiben, talán nincs már számomra visszaút. De mi az élet értelme? Azt mondják, az embernek magának kell megtalálnia. A vicc az, hogy akik ezt mondják, azokon minden azt látom, hogy valójában fogalmuk nincs mi az élet értelme, csak elbújtak egy bölcselet mögött és már sietnek is a nyolc óra melóba, aztán esznek valamit, és némán tévéznek este a családdal, vagy egyedül. Aztán miután az üres showműsorok megtöltik őket szennyel elmennek aludni és megy tovább az egész úgy, ahogy eddig. Ők mondják, hogy meg kell találni az apró örömöket. Ők, akik a plázában vásárolnak, hogy jó érzésük legyen. Ők, akik előtt ott a kék ég, de sose néznek fel rá, hogy meglássák a szépségét. Ők igenlik az életet. Ez az irónia.
Lázas vagyok. Beteg attól a sok szeméttől, ami folyik be a fülemen át széthulló agyam barázdáiba. Nem tudok szabadulni a zajtól.
Az utcán hittérítők állnak. Kövezzetek meg, de azt hiszem Isten veri a fejét a falba odafent. Veri, mert az ember a nevében gyűjt pénzt, a nevében gyilkol, a nevében vakítja meg embertársát. Azt mondják „Az Úr útjai kifürkészhetetlenek.” Közben arról prédikálnak, hogy ezt meg ezt akarja az Úr… Akkor hol itt az összefüggés?
Egyébként van az embernek szabad akarata is, de ha nem azt csinálja amit az Úr akar… akkor elkárhozik… - és akkor most mi van?
Én nem, ebben nem tudok hinni! Ha tényleg így van, akkor én a pokolba tartok.
A másik nagy érvágás az ezotéria. Tényleg elhiszed, tényleg képes vagy elhinni, hogy egy tanfolyamon „fényruhát” kapsz, ami megvéd a gonosztól, és képes vagy, ha ugyan képes vagy elfogadni, hogy minden tragédia után kiszúrják a szemed egy bölcs hülyeséggel… hogy „Mindennek oka van és ennek így kellett lennie”
Telerakják!! Tele tömik az agyunk, hogy tanuljunk, hogy dolgozzunk, hogy álljunk be a sorba, hogy legyünk olyanok, mint bárki más… aztán megdöglünk mert ez biztos. Megdöglünk. És még a sírunkat is csak béreljük…
Nincs időm. Semmi időm nincs nézni az eget, sétálni, élni… sose volt, mindig ott volt a kötelesség… az a hatalmas úr… Ezt ŐK nem én Ők választották…. Kellett nekünk fogyasztói társadalom, pénz…. Meg közösségi portálok, hurrá de jó, mostmár nincsennek barátaim, csak fészbúkon…. Dejó!
Öngyilkos akarok lenni. Te nem? Meglep. Olyan vagyok mint Raszkolnyikov meg Holden a zabhegyezőből, egy nihilista antihős. Annyi különbséggel, hogy az én történetem a kutya se fogja megtudni.
Felvágni az ereimet és leugrani egy toronyházról. Igen ebben szenvedek! Abban, hogy nem motivál semmi csak ez a gondolat!!! De ki is tudna segíteni rajtam? Tudom én a választ várj… Senki sem tudna. Mert bármit mondanak, már nem tudom elhinni. Nem győz meg, akárhogy erőlködök! Bennem vannak a gondolatok és belém vannak zárva…
Én már soha nem leszek ember…. Minek legyek a társadalmon teher? Én annyira szeretek élni, szeretem azokat akik szóba állnak velem… Imádok élni, mindazok a felbecsülhetetlen tavaszi illatok, a zenék, a képek, az irodalom… mind mind elsíratom. Hogy kéne megölni magam és mégis élni? Sehogy… sehogy nem lehet. Senki nem tud segíteni rajtam. Elvesztem. A betonon fogom végezni összetört testtel… de hadd tanácsoljak valamit… Soha ne kezdj el gondolkozni… mert belehalsz, érted?
No comments:
Post a Comment