A legbékésebb tekintet...

Régen történt velem, még az általános iskolában koptattam a padokat, mikor egyszer balszerencsém volt, melynek következtében egy hetet kellett eltöltenem nyolcvanéves nyugdíjasokkal egy református találkozón. Nem volt nagyon az ínyemre a dolog. Na de melyik hét – nyolc éves gyereknek lenne kedve minden nap végigülni jó néhány prédikációt, mikor kint hintáznak a többiek? Kiszöktem.

Esős őszi nap volt, rácsusszantam egy vizes hintára. A lelkész lánya jött értem ki, de nem vitt vissza rögtön. Összebarátkoztunk. Elvitt magához, és az azutáni években néha meg-meglátogattam. Furcsa családi légkör volt náluk… mindennek nevezhetném de köze sem volt ahhoz a nagy szeretethez, amiről az apja tépte a száját vasárnaponként.

Egyik nap, mikor hozzájuk mentem temetés volt a templommal szemben álló temetőben. A lány elvitt magával. Az apja ez alkalommal is jó hosszú monológot olvasott fel, és körben álltak az emberek. Nyitott koporsós temetés volt, mi több a halottnak nem voltak lehunyva a szemei. Mindenki sírt, de én valami miatt kifejezetten jól éreztem magam. A koporsóhoz sétáltam. Nem így képzeltem el egy halottal való találkozást… sokkal félelmetesebbnek hittem…

De az a tekintet, azok a szemek mégis vonzottak. Mára úgy érzem, tudom az okát.

Az egész temetésen csak a halott nem mondott semmit! Mióta figyelem az élőket, azóta nem félek a halottaktól. Mert az élők háborúznak, ármánykodnak, szenvednek, kiáltoznak, tönkre teszik egymás életét… a halottak pedig nem tudnak ilyet. Csak tűrni tudnak, nem taszítják le a kezed, ha megérinted őket, ahogy fekteted őket, úgy fekszenek és nem mozdulnak, nem szidnak és nincs bennük semmi agresszió. Csendesek.

Csak nekünk élőknek fontos az, hogy hallják a hangunk, és hogy megértsenek. Nekik már nem az. Nekik már semmit sem ér a pénz, a rang… Ők már nem szánalmasak. Sajnos igaz… Egy halotté a legbékésebb tekintet…

Torzított világkép...

Kiskoromban rengeteg teóriám volt. Sorra gyártottam őket. A világról, az emberekről, Istenről, és az univerzumról.

Példának okáért szentül hittem, és kötöttem is az ebet az óvodában is a karóhoz, hogy  a Föld forog és ebből logikusan következik, hogy az embernek le kéne esnie róla, és meg voltam győződve, hogy ez csak azért nem történik meg, mert a Föld okos, és mindig a menetirányunkkal szemben forog, így nem esünk le. Aztán persze lelomboztak a gravitációval.  De nem álltam le, ömlöttek tovább a teóriák. Ez után az jött: hogyha meghalunk, tovább kerülünk egy másik bolygóra, és ez így megy a végtelenségig…

A következő az volt, hogy életünk során a fantáziánkban kell felépítenünk egy világot, és ha jók leszünk halálunk után abba a világba csöppenünk, amit elképzeltünk. Persze így nagy bajban lenne az, aki soha életében nem képzelt el semmit. Márpedig sok olyan ember van.

Én soha nem hittem igazán a mikulásban, és a jézuska karácsonyi jótéteményeiben, viszont abban hittem – persze azt is tévesen – hogy minden ember alapból segítőkész és megértő. Ma már máshogy látom a világot. Akár egy nagydarab lyukacsos sajtot, melyből mindig az ocsmány, másokon taposó kövér egereknek jut, a vézna erkölcsös egérkéknek meg be kell érniük a lyukakkal. Mintha a nagy akadémiai szavak mögött, a filozófiák alatt borzasztóan egyszerű lenne a lét. Én nem hiszem, hogy akár a korral, a vallással, vagy bármiféle filozófiával és technológiával eljuthatunk a nagy bölcsességig. Az élet, úgy tetszik csak egy pillanat, melyben nyitogatjuk apró szemeinket… aztán becsukódnak. Földi fogalmak szerint örökre. Ráadásul a világot soha nem ismerhetjük meg a maga valójában – márha egyáltalán van olyan – hanem csak a saját szemünkön át látott, valamerre biztos, hogy torzult világot tehetjük magunkévá. Számomra a világ értelme értelmetlenné tette önmagát. Talán ezért is maradok buta, és nem lesz belőlem se Nietzsche, se Freud…

Elveszetten

Egy kört futok. Akárcsak bárki más. Egy kört, amiből nincs kiút. A többiek is ezt a kört futják. Ők azt mondják, hogy relatíve jó, és minden csak a hozzáálláson múlik. Én nem vagyok bölcs, nem is törekszek rá, ezért lehetek olyan hülye, hogy mindent úgy látok, ahogy.

Talán hatalmasat tévedek, talán elvesztem a semmiben, talán nincs már számomra visszaút. De mi az élet értelme? Azt mondják, az embernek magának kell megtalálnia. A vicc az, hogy akik ezt mondják, azokon minden azt látom, hogy valójában fogalmuk nincs mi az élet értelme, csak elbújtak egy bölcselet mögött és már sietnek is a nyolc óra melóba, aztán esznek valamit, és némán tévéznek este a családdal, vagy egyedül. Aztán miután az üres showműsorok megtöltik őket szennyel elmennek aludni és megy tovább az egész úgy, ahogy eddig. Ők mondják, hogy meg kell találni az apró örömöket. Ők, akik a plázában vásárolnak, hogy jó érzésük legyen. Ők, akik előtt ott a kék ég, de sose néznek fel rá, hogy meglássák a szépségét. Ők igenlik az életet. Ez az irónia.

Lázas vagyok. Beteg attól a sok szeméttől, ami folyik be a fülemen át széthulló agyam barázdáiba. Nem tudok szabadulni a zajtól.

Az utcán hittérítők állnak. Kövezzetek meg, de azt hiszem Isten veri a fejét a falba odafent. Veri, mert az ember a nevében gyűjt pénzt, a nevében gyilkol, a nevében vakítja meg embertársát. Azt mondják „Az Úr útjai kifürkészhetetlenek.” Közben arról prédikálnak, hogy ezt meg ezt akarja az Úr… Akkor hol itt az összefüggés?

Egyébként van az embernek szabad akarata is, de ha nem azt csinálja amit az Úr akar… akkor elkárhozik… - és akkor most mi van?

Én nem, ebben nem tudok hinni! Ha tényleg így van, akkor én a pokolba tartok.

A másik nagy érvágás az ezotéria. Tényleg elhiszed, tényleg képes vagy elhinni, hogy egy tanfolyamon „fényruhát” kapsz, ami megvéd a gonosztól, és képes vagy, ha ugyan képes vagy elfogadni, hogy minden tragédia után kiszúrják a szemed egy bölcs hülyeséggel… hogy „Mindennek oka van és ennek így kellett lennie”

Telerakják!! Tele tömik az agyunk, hogy tanuljunk, hogy dolgozzunk, hogy álljunk be a sorba, hogy legyünk olyanok, mint bárki más… aztán megdöglünk mert ez biztos. Megdöglünk. És még a sírunkat is csak béreljük…

Nincs időm. Semmi időm nincs nézni az eget, sétálni, élni… sose volt, mindig ott volt a kötelesség… az a hatalmas úr… Ezt ŐK nem én Ők választották…. Kellett nekünk fogyasztói társadalom, pénz…. Meg közösségi portálok, hurrá de jó, mostmár nincsennek barátaim, csak fészbúkon…. Dejó!

Öngyilkos akarok lenni. Te nem? Meglep. Olyan vagyok mint Raszkolnyikov meg Holden a zabhegyezőből, egy nihilista antihős. Annyi különbséggel, hogy az én történetem a kutya se fogja megtudni.

Felvágni az ereimet és leugrani egy toronyházról. Igen ebben szenvedek! Abban, hogy nem motivál semmi csak ez a gondolat!!! De ki is tudna segíteni rajtam? Tudom én a választ várj… Senki sem tudna. Mert bármit mondanak, már nem tudom elhinni. Nem győz meg, akárhogy erőlködök! Bennem vannak a gondolatok és belém vannak zárva…

Én már soha nem leszek ember…. Minek legyek a társadalmon teher? Én annyira szeretek élni, szeretem azokat akik szóba állnak velem… Imádok élni, mindazok a felbecsülhetetlen tavaszi illatok, a zenék, a képek, az irodalom… mind mind elsíratom. Hogy kéne megölni magam és mégis élni? Sehogy… sehogy nem lehet. Senki nem tud segíteni rajtam. Elvesztem. A betonon fogom végezni összetört testtel… de hadd tanácsoljak valamit… Soha ne kezdj el gondolkozni… mert belehalsz, érted?