Régen történt velem, még az általános iskolában koptattam a padokat, mikor egyszer balszerencsém volt, melynek következtében egy hetet kellett eltöltenem nyolcvanéves nyugdíjasokkal egy református találkozón. Nem volt nagyon az ínyemre a dolog. Na de melyik hét – nyolc éves gyereknek lenne kedve minden nap végigülni jó néhány prédikációt, mikor kint hintáznak a többiek? Kiszöktem.
Esős őszi nap volt, rácsusszantam egy vizes hintára. A lelkész lánya jött értem ki, de nem vitt vissza rögtön. Összebarátkoztunk. Elvitt magához, és az azutáni években néha meg-meglátogattam. Furcsa családi légkör volt náluk… mindennek nevezhetném de köze sem volt ahhoz a nagy szeretethez, amiről az apja tépte a száját vasárnaponként.
Egyik nap, mikor hozzájuk mentem temetés volt a templommal szemben álló temetőben. A lány elvitt magával. Az apja ez alkalommal is jó hosszú monológot olvasott fel, és körben álltak az emberek. Nyitott koporsós temetés volt, mi több a halottnak nem voltak lehunyva a szemei. Mindenki sírt, de én valami miatt kifejezetten jól éreztem magam. A koporsóhoz sétáltam. Nem így képzeltem el egy halottal való találkozást… sokkal félelmetesebbnek hittem…
De az a tekintet, azok a szemek mégis vonzottak. Mára úgy érzem, tudom az okát.
Az egész temetésen csak a halott nem mondott semmit! Mióta figyelem az élőket, azóta nem félek a halottaktól. Mert az élők háborúznak, ármánykodnak, szenvednek, kiáltoznak, tönkre teszik egymás életét… a halottak pedig nem tudnak ilyet. Csak tűrni tudnak, nem taszítják le a kezed, ha megérinted őket, ahogy fekteted őket, úgy fekszenek és nem mozdulnak, nem szidnak és nincs bennük semmi agresszió. Csendesek.
Csak nekünk élőknek fontos az, hogy hallják a hangunk, és hogy megértsenek. Nekik már nem az. Nekik már semmit sem ér a pénz, a rang… Ők már nem szánalmasak. Sajnos igaz… Egy halotté a legbékésebb tekintet…
No comments:
Post a Comment