Kiskoromban rengeteg teóriám volt. Sorra gyártottam őket. A világról, az emberekről, Istenről, és az univerzumról.
Példának okáért szentül hittem, és kötöttem is az ebet az óvodában is a karóhoz, hogy a Föld forog és ebből logikusan következik, hogy az embernek le kéne esnie róla, és meg voltam győződve, hogy ez csak azért nem történik meg, mert a Föld okos, és mindig a menetirányunkkal szemben forog, így nem esünk le. Aztán persze lelomboztak a gravitációval. De nem álltam le, ömlöttek tovább a teóriák. Ez után az jött: hogyha meghalunk, tovább kerülünk egy másik bolygóra, és ez így megy a végtelenségig…
A következő az volt, hogy életünk során a fantáziánkban kell felépítenünk egy világot, és ha jók leszünk halálunk után abba a világba csöppenünk, amit elképzeltünk. Persze így nagy bajban lenne az, aki soha életében nem képzelt el semmit. Márpedig sok olyan ember van.
Én soha nem hittem igazán a mikulásban, és a jézuska karácsonyi jótéteményeiben, viszont abban hittem – persze azt is tévesen – hogy minden ember alapból segítőkész és megértő. Ma már máshogy látom a világot. Akár egy nagydarab lyukacsos sajtot, melyből mindig az ocsmány, másokon taposó kövér egereknek jut, a vézna erkölcsös egérkéknek meg be kell érniük a lyukakkal. Mintha a nagy akadémiai szavak mögött, a filozófiák alatt borzasztóan egyszerű lenne a lét. Én nem hiszem, hogy akár a korral, a vallással, vagy bármiféle filozófiával és technológiával eljuthatunk a nagy bölcsességig. Az élet, úgy tetszik csak egy pillanat, melyben nyitogatjuk apró szemeinket… aztán becsukódnak. Földi fogalmak szerint örökre. Ráadásul a világot soha nem ismerhetjük meg a maga valójában – márha egyáltalán van olyan – hanem csak a saját szemünkön át látott, valamerre biztos, hogy torzult világot tehetjük magunkévá. Számomra a világ értelme értelmetlenné tette önmagát. Talán ezért is maradok buta, és nem lesz belőlem se Nietzsche, se Freud…
No comments:
Post a Comment